„Ami lent van, az, mint ami fent van, és
Ami fent van, az, mint ami lent van…”
(Hermész Triszmegisztosz: Tabula Smaragdina – Mireisz László fordítása)
„A piramisok még évezredekig állni fognak, és a bennük megörökített legmagasabb igazságokat hirdetik az ember fiainak. Akiknek szemük és fülük van, fel fogják ismerni a piramisokon megjelenített igazságokat, még ha nem értik is meg az összes feljegyzett matematikai és csillagászati törvényt.” (Elisabeth Haich: Beavatás)
A letűnt korok számos nagy kultúrájában emeltek gúla alakú, szakrális célt szolgáló épületeket, azaz piramisokat. A legismertebbek a maják, aztékok, inkák piramistemplomai az amerikai kontinensen, illetve a klasszikus Ókor nagy folyamvölgyi kultúrái közül a babilóniaiak és az egyiptomiak által épített, romjaikban is impozáns piramisok. Ám, míg Chichén Itzá, Tikal, Teotihuacán és Chan Chan piramisai, de akár még a Zikkurat is, szemmel láthatóan rituális, világi célokat szolgáló templomépületek voltak, a letisztult vonalú, egyszerűségükben méltóságteljes egyiptomi piramisok titkát misztikus homály fedi.
Az Óbirodalom IV. dinasztiájának sokat emlegetett uralkodója, Kheopsz (Hufu) nagy piramisa a Gízai-fennsíkon az ókori világ hét csodája közül az egyetlen, mely máig fennmaradt. A dinasztia későbbi uralkodói, Khefren (Hafré) és Mükerinosz (Menkauré) piramisaival együtt, impozáns méreteinél és kitűnő tájolásánál fogva messzire ellátszik a Nílus-parti sivatagban.
Ha pedig már a méreteknél tartunk: a nagy piramis térfogata harmincszor annyi, mint a new yorki Empire State Buiding-é. A belsejében kényelmesen elférne a római Szent Péter Székesegyház, más templomokkal együtt. Magassága ma 145 m 75 cm körül lehet, de eredetileg a 150 m-t is elérhette. Oldaléleinek és sarkainak mértani pontossága bámulatra méltó, 0,1% alatti hibalehetőséggel, maximum 3’ 6” eltéréssel. 6 és fél millió tonnás tömegét hatalmas, egyenként 20 tonnás kőtömbök alkotják (bár némelyikük a 100 tonnát is eléri).
Kheopsz (Hufu) nagy piramisának adatai:
oldalélek hossza:
- északi oldal: 203 m 25,05 cm
- déli oldal: 230 m 45,35 cm
- keleti oldal: 230 m 39,05 cm
- nyugati oldal: 230 m 35,65 cm
sarkok tájolása:
- Észak-Kelet: 90° 3’ 2”
- Dél-Kelet: 89° 56’ 27”
- Észak-Nyugat: 89° 59’ 58”
- Dél-Nyugat: 90° 0’ 33”
A tudomány mai álláspontja értelmében, az egyiptomi piramisok is királysírok voltak: a fáraók temetkezési helyeként szolgáltak (különös tekintettel az Óbirodalom III-VI. dinasztiáira), építésükhöz pedig rabszolgák ezreinek hosszú évtizedekig tartó, kemény munkája szükségeltetett. Többféle elmélet született a kőtömbök kb. 100 km-ről, a dél-egyiptomi Asszuán környékéről történő odaszállítása, valamint a piramisok megépítése kapcsán is (a teljesség igénye nélkül: rámpa-, illetve spirális rámpa-elmélet, fa görgőkön illetve vízi úton történő szállítás stb.). Kérdés, hogy valóban így történt-e? Hogy valóban megérte (volna-e) ennyi energiát belefektetni – és valóban „csupán” egy ember sírhelye megépítésének céljából?
A nagy piramis tökéletes, 2:1 oldalarányú paralelepipedont formázó királyi sírkamrája csupán egy üres szarkofágot rejt magában. 1837-ben Vyse brit ezredes mindössze egyetlen, vörös színnel felfestett (és vitatható eredetű) „Kheopsz” feliratra bukkant, amikor robbantással bejutott a piramis szívében található helyiségbe. Semmiféle falfelirat, festmény, hieroglifa, sírlelet vagy holttest nem bizonyítja sem azt, hogy a piramist valóban Kheopsz építtette, sem azt, hogy egyáltalán sírboltnak használták volna. Ráadásul furcsa „szellőzőnyílások” kötik össze a sírkamrát a piramis felszínével, és különféle titkos folyosók (Nagy Galéria) és egyéb helyiségek (Királynő Kamrája, földalatti karma) is megtalálhatók a piramisban.
Azt állítólag már az egyiptomi papok is elmondták Hérodotosznak, a nagy görög történetírónak, hogy Kheopszt nem a nagy piramisba temették el. Az eset azonban egyáltalán nem különös, hiszen Egyiptomban eleve sokkal több piramis van, mint ahány fáraó uralkodott. Gízától pár kilométerre, Szakkarában, amikor 1954-ben feltárták Szekhemkhet sírját, gazdag sírleletet és egy lepecsételt, érintetlen alabástrom szarkofágot találtak – mely azonban teljesen üres volt… Kheopsz apja, Sznofru is három piramist építtetett: kettőt Dahsúrban (ún. „lépcsős piramis” és „tört falú piramis”) és egyet Mejdúmban („vörös piramis”).
Joggal születtek meg tehát azok a latolgatások és feltételezések, hogy ezek az impozáns építmények esetleg más célt szolgálhattak… de vajon mit?
Az egyik, napjainkban egyre ismertebb elmélet olyan tudósok nevéhez fűződik, mint Robert Bauval, John Anthony West és Graham Hancock. E szerint, a gízai piramisok éppen az Orion Övének három, a Kis Medve (Ursus Minor) csillagképébe tartozó csillagának felelnek meg elhelyezésükben, sőt: a csillagok fénykibocsátásának mértékéhez igazodik a méretük is. Ez alapján, Kheopsz piramisa az Al-Nitak, Khefrené az Al-Nilam és Mükerinoszé az Al-Mintaka földi megfelelője. Bauval szerint a Szfinx a Mars felé néz (ráadásul egykoron vörösre is volt festve) a Dahsúr melletti piramisok a Bika csillagképében található Hyadok földi leképezései, míg a Nílus maga a Tejút…
A világrend erre vonatkozó megfogalmazása, mely Hermész Triszmegisztosz Smaragdtáblájáról ered (latinul: „quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius”), benne foglaltatik a kereszténység alapvető imaszövegében, a Miatyánkban is: „amint a mennyben, úgy a földön is”. A keresztény imák végén kimondott „ámen” pedig valójában nem latin, hanem egyiptomi eredetű: a hívek feltehetően Ámon-Rá nevét ismételték (imádságukban megszólító módban), s ez maradt fenn.
Egyiptomban, mint tudvalevő, különös figyelmet szenteltek a csillagászatnak, hiszen mindennapi életük függött attól, hogy a Nílus áradásának idejét kiszámolják. De ugyanígy fontosak voltak számukra az egyes, nyilvános vagy csak a beavatottak számára tartott szertartások, vagy az udvartartás adminisztrációja. Denderában, Hathor istennő – már a hellenisztikus korból származó – templomában a zodiákus ábrázolása is fennmaradt. A nagy piramis esetében, azt is tudjuk, hogy pontosan az Egyenlítő és az Északi sark közti távolságot harmadolja. (Természetesen, mind elhelyezése, mind tájolása, nem a Föld mágneses pólusaihoz, hanem a földrajzi értelemben vett Északi és Déli sarkhoz képest értendő.)
Elisabeth Haich magyar származású művész, író, spirituális tanító, aki – Selvarajan Yesudiannal együtt – a második világháború után Svájcban alapította meg Európa legrégebbi és legnagyobb jógaiskoláját, Beavatás című misztikus önéletrajzi regényének egyes fejezeteiben hosszasan ír a piramisok formai-szimbolikus jelentőségéről (A piramisok alakja, Isten négy arca). „A piramis tehát az istenember szimbolikus alakja, azt jelképezi, hogy az istenember isteni, önzetlen lényét mutatja ki, és Istent hiánytalanul megvalósítja a Földön. Az istenember személyében beteljesedik a Föld megváltása, az anyag átszellemülése. Az isteni önnönvaló – a teremtő – teljes fenségében ül a trónján, és uralkodik az anyag, a test fölött.” – így tanítja Ptahhotep főpap a beavatására készülő hercegnőt. Minthogy az egyiptomiak kitűnő matematikusok és csillagászok volta, nem meglepő, hogy a regényben foglalt tanítások zömét is ez a témakör teszi ki. S talán az sem, hogy a beavatási szertartás helyszíne a piramis belseje… ahonnan „néha villámok csapnak ki mennydörögve, és azután az országban elered az eső”.
A regény is foglalkozik a világkorszakok gondolatával, és önkéntelenül is számolásra készteti az olvasót… a piramisok keletkezésének valódi ideje, mint kérdés azonban a tudósok elméjében még bizarrabb teóriákat szül. Ezek közül is az a legismertebb, amely – az Elisabeth Haich könyvében szereplő főpap, Ptahhotep tanításaihoz hasonlóan – közvetlenül Atlantisz legendájához köti az egyiptomi civilizációt, azaz a piramisok keletkezését mintegy 12000 évvel ezelőttre teszi. Történelmi dokumentumok szólnak egy, a Ptolemaida uralkodók alatt élt, szintén egyiptomi pap azon állításáról, mely szerint az egyiptomi civilizáció már vagy 36 évezreddel a XXXIII. dinasztia (Ptolemaioszok) előtt keletkezett. (Az ezt a tényt bizonyítékokkal is alátámasztó papirusz később, a középkor viharaiban sajnos, elveszett.) Ez nagyjából egybeesik a jelen világkorszak kezdetével is: a maják és az aztékok, akik szintén kiváló matematikusok voltak, 300 millió éves világtörténelmet jegyeztek, és a sorrendben ötödik éra kezdetét Kr. e. 13114-re datálták, illetve az indiai vallási-tudományos írások, a Puránák világkorszak-elméletével, mely szerint a jelenleg fennálló világ első időszaka, a Krita-juga kb. 4 millió évvel ezelőtt kezdődött – míg manapság az utolsó, Kali jugát éli az emberiség.
Nagyjából hasonló képet mutat a klasszikus nyugati asztrológia számítása is. A nap a 12 csillagképen 25920 év alatt halad át, egy csillagképre 2160 év esik. Ezt nevezzük kozmikus évnek. Ezt a 12 csillagképet túlnyomórészt állatokról nevezték el, ez lett az állatöv, azaz a zodiákus. A Naprendszer i.e. 10500 körül éppen az oroszlán jegyében állt, mely csillagkép akkoriban a szfinx tekintete előtt a horizonton ragyogott minden nap, mielőtt szeme „hunyorgott” volna a felkelő nap sugaraitól – és ez az állapot csupán 25920 évente ismétlődik. Ez az időpont a legelfogadottabb tézis az özönvíz jelenségére, ugyanis ekkortájt olvadhatott el a jégtakaró a földön. Szintén 12500 éve már, mikor Ozirisz képmása, az Orion csillagkép, szokás szerint ott fénylett a tiszta égbolton, és belső három csillaga szolgálhatott mintául a három gízai piramis építőinek, hiszen amilyen szögben és távolságban ma fekszenek a sziklaplatón, az pontosan megegyezik - talán véletlenül - az akkori csillagállással; ráadásul az egyiptomiak fennen hirdették: „a földi világ az ég tükre”.
Ami a 73 m hosszú, 20 m magas szfinxet illeti, talányos, erősen erodálódott külseje szintén bőven adott okot mind kutatásokra, mind találgatásokra. Ami biztos, hogy létezett Egyiptom történelme folyamán egy csapadékosabb időszak, aminek következtében a szfinx kőzete erősen erodálódott. Ám a paleoklimatológiai kutatások értelmében az is biztos, hogy ez az időszak jóval a IV. dinasztia nagy uralkodóinak ideje, azaz Kr. e. kb. 2500 előtt volt: feltehetőleg Kr. e. 7000-5000 között – a szfinx ekkor tehát már állt…
Egyiptom archaikus mosolyú, néma kőszobrai, templomainak égbe szökő oszlopcsarnokai, hieroglifákkal ékes papirusztekercsei, de mindenekelőtt a sivatag magányában az éjszakai égbolt csillagképeit fürkésző, talányos piramisok, évezredek óta hűen őrzik egy letűnt világ minden bölcsességét és misztikumát.
„Bárhová jutottak is el az isteni faj képviselői, az ember fiait ugyanazokra az igazságokra tanították, bár mindig az adott nép sajátosságaihoz igazodva.” (Elisabeth Haich: Beavatás)
Gátai Hajnalka
(a cikkben szereplő fotók Dékány Zsolt fotóművész alkotásai)
