„Nem tudom már, hány mandalát rajzoltam akkoriban. De nagyon sokat. Mialatt rajtuk dolgoztam, szüntelenül ott motozott bennem a kérdés: Hová vezet vajon a folyamat, amibe belebonyolódtam? Hol a célja? Tulajdon tapasztalatomból tudtam, hogy magamból kiindulva nem választhatnék semmiféle olyan célt, amit megbízhatónak találnék. Megéltem, hogy az én fölérendeltségét teljesen föl kellett adnom.” (C.G. Jung: Emlékek, álmok, gondolatok)
Carl Gustav Jung, a XX. századi híres svájci pszichológus szavai jellemzik talán leginkább a mandalákkal kapcsolatban felgyülemlő érzéseinket, kérdéseinket. Ezt láttuk gyermekkorunkban a hajdani vurstlik cifra sátraiban megvásárolt, színes műanyag darabokat tartalmazó olcsó kaleidoszkópok csövébe kukucskálva, vagy nagymamáink pókháló finomságú, horgolt terítőinek koncentrikus köreit, íveit, mintáit szemlélve. Ez az ősi, kiinduló középpont körré fejlődő körforma van jelen a természeti törvények tökéletes kinyilatkoztatásaként mérnöki pontossággal elrendezett hópelyhek kristályszerkezetében, a fenséges, magasba szökő, gótikus katedrálisok hatalmas, színes rozettáiban, vagy éppen – par excellence – a buddhista szerzetesek által, szent mantrák torokhangú zengése közben, napokon át készített és a múlandóságot szimbolizálandó, tiszavirág-életű homokmandalákban.
Bár a mandalákat valóban többnyire a tibeti vadzsrájána buddhista hagyománnyal hozzuk összefüggésbe, gyökereit más meditációs, spirituális szimbólumokéval (mantra, mudra, mala…) egyetemben, India ősi világában kell keresnünk. Maga a szó is szanszkrit eredetű, és – természetesen – kört, korongot jelent, és ősidők óta használatos. Már a több ezer éves, misztikus eredetű Rig-Véda szent szövegét tartalmazó 1028 himnuszt is tíz „énekciklusba”, azaz mandalába foglalták, melyek a bráhmanák szertartásainak lényegét, vallási kultúrájuk és hitük esszenciáját tartalmazták.
A hindu szertartásoknak pedig ma is fontos, szerves része a jantra, egy olyan két- vagy háromdimenziós geometriai ábra, mely istenségeket szimbolizál és ezzel együtt idéz meg a meditációhoz vagy szertartáshoz. Ha valaki vett már részt vaisnava jagján, azaz tűzáldozaton, megfigyelhette, hogy a szerpap ima közben színes homokból vonalakat készít a négyzet alakú oltárra, s ezzel a varázskörbe idézi szimbolikus színeikkel a Földanyát, a Tehénanyát, valamint a hindu hitvilág legfontosabb istennőit: Szaraszvatit, Laksmit és Párvatit. A varázskörbe való bejutás pedig hagyományosan tisztító szertartáshoz kötött, hiszen az isteni energiák lehívása által egy különleges energiamező aktiválódik a szimbolikus ábra körül, és a résztvevők az istenivel való találkozás élményével, áldással térhetnek majd haza. A látható forma mint szimbólum, a mögötte rejlő, láthatatlan tartalom, és a transzcendens kapcsolatot létrehozó szertartás egysége tehát valóban egyfajta dimenzió-kaput nyit meg a résztvevők számára.
Indiában a vasztu védikus építészeti gyakorlata szerint a hindu templomok építésénél is mindig egy jantra képezi az alapot: az a mandala, amely istenségnek magát a templomot felajánlják. Ugyanez mondható el a buddhista sztúpákról, melyek –a klasszikus értelemben vett mandalákhoz hasonlóan – egy szent helyet jelölnek, megszentelt körzetet határolnak. Az eredeti hagyomány szerint a szent indiai jógik lótuszülésben elhelyezett teste köré készítettek sírhalmot a tetején lingam formájú kővel, illetve később a buddhisták Buddha földi maradványai, ereklyéi fölé emeltek sztúpákat. (Ezek leghíresebbike a Buddha megvilágosodásának helyszínén, Bhodgayában épített sztúpa-emlékhely.) A klasszikus sztúpa (tibeti nyelven: csörten) alaprajzát tekintve a buddhista mandalák alapvető jegyeit hordozza, de térbeli kiterjedése újabb szimbólumrendszert jelenít meg (melynek tárgyalása messzire vinne eredeti témánktól, ezért ennek részletes elemzésével egy másik alkalommal élnénk).
A buddhista mandala (tibeti nyelven: külkhór) körkörös elrendezésű, geometriai alakzatokból álló szerkezete sok mindenki számára ismerős – és eljutottunk végre a színes homokszemcsékkel gondosan megrajzolt, vagy selyemtekercsre festett (thangka) valódi műalkotásokhoz, bár tegyük hozzá: a meditáció során megjelenítenek, de kolostorokon belül is gyakran felállítanak fából vagy kövekből készült, háromdimenziós mandalákat (lobsang) is, sőt, ilyen értelemben az emberi testet is mandalának tartják. Így a mandala egyszerre mikrokozmosz és makrokozmosz, hiszen nem csak a test, hanem a jungi értelmezésben vett emberi lélek is; továbbá az a szent Meru- vagy Szumeru-hegy, amely egyfajta axis mundi a buddhista kozmológiában, mely gyakorlatilag összeköti az égi és földi síkot. Ez a mandala középpontja, ebben foglal helyet az istenség, aki körül a világ kinyilatkoztatik. A mandala pedig maga a világ, de – egy másik síkon – az istenség palotája is egyben, annak minden részletével: szimbolikus kapukkal, falakkal, kerttel, a benne lakó isten szimbólumaival és attribútumaival. (A homokmandalákban az istenséget mantrája, azaz magszótagja ábrázolja.)
Az általában négyzet alakú palota falait svasztika formában törik meg a kapuk. A falakon kívül helyezkedik el a káosz, azon emberi tulajdonságokkal, melyeket megtisztítandó, az egyes Buddhák mint kapuőrök várják a befelé igyekvőt. A szertartást végzők és azon résztvevők közössége is – átvitt értelemben – egyfajta mandalába lép be, így ezek mindig szimbolikus megtisztulással veszik kezdetüket. A négy kapu a buddhista filozófia Négy Mérhetetlen Tulajdonságának szimbóluma is: szeretet, együttérzés, derű, jóság. A mandalába belépőt a tibeti buddhizmus misztériumait jelképező védő- vagy varázskörök tisztítják meg és engedik egyre beljebb. A megtisztulás a szellem („Tűzhegy lángköre”), a beszéd („Gyémántjogar kör”) majd a test („Lótuszszirom kör”) szintjén zajlik – csak ezután léphet be a meditáló a Buddha-palotába. A kapukat és a négyszínű visvavadzsrán (tibeti kettős dordzse, azaz mennykő-jogar) nyugvó palotát további védelmi szimbólumok veszik körül; a középpontban pedig, egy lótuszvirágon, a fő istenség trónol, mint az általa képviselt Buddha-tulajdonság megtestesítője. A védőkörök, a visvavadzsra, vagy éppen maguk a Buddhák színe is szimbolikus, és mindegyikhez tartozik egy-egy égtáj, hang (mantra), őselem/érzékelés és egyéb fizikai attribútumok is. Így tulajdonképpen minden úgynevezett Tathágata-Buddhának (Vairocsana, Aksóbhja, Ratnaszambhava, Amitabha és Amógasziddhi) saját mandalája van (helyesebben mandalái vannak, hiszen a szimbólumok megtartása mellett több variáció is létezik mindegyikre).
A Buddháknak és ezzel együtt a mandaláknak azonban mindig két aspektusuk van: a látható (fizikai), valamint a lényegi (mentális). A kettő egymástól elválaszthatatlan, olyannyira, hogy bármelyik meditáció, szertartás, de magának a vizuális formának a létrehozása (s utóbb megsemmisítése) is komoly lelki gyakorlat, mely az emberi tudatot egy finomabb rezgésű szintre emeli, és az adott buddha-minőség energiáihoz kapcsolja. Az egész egy folyamat, a keleti vallási rendszerekben oly gyakran használt AUM mantrához, kozmikus szótaghoz hasonlóan: teremtés, megtartás/létezés és lebontás. A meditáció lényege a kör középpontja felé törekvés, az istenséggel történő azonosulás. A forma a gondolkodást is a lineáristól a ciklikus felé tereli, tudatosítva a lét (vö. a természet, a világmindenség) körkörösségét, körforgását, a szamszárát, melyből kiemelkedve az éberség, majd a tiszta tudat képes elérni a tökéletességet, az isteni megvilágosodást: a szamádhit vagy nirvánát. A több síkon értelmezhető mandala, ilyen értelemben véve, a mikrokozmosz (ember), a makrokozmosz (világ), valamint a kettő kapcsolatának leképezése is egyben.
A homokmandalák elkészítését több napos tisztító és áldozati szertartások előzik meg, de maga az alkotás folyamata is legalább egy hétig tart. Ennek mesterei napjainkig a tibeti Gyütö kolostor gelugpa-rendi lámái (többek között maga a Dalai Láma is gelug szerzetes). Miután kijelölték és megtisztították a mandala számára megfelelő helyet, a karma-mester kijelöli annak fő vonalait, majd az évszázadok óta változatlan hagyományok szabályait, motívumait, ritmikáját követve a szerzetesek elkészítik a teljes rajzot és különböző fém csövek és fa lapátkák segítségével, színezett homokból és drágakő-őrleményekből megalkotják a szivárvány minden színében pompázó, mágikus erejű varázsvirágot, a mandalát. A hívekkel együtt lebonyolított szertartás és az ennek keretében kinyilatkoztatott beavatás és áldás után végül a papok újabb szertartások közepette rituálisan összesöprik a mandalát, egy vázába gyűjtik annak maradványait, majd egy tiszta vízű tóba vagy folyóba szórják, és így a víz az áldást, a tiszta rezgésű energiákat eljuttatja minden érző lényhez.
A tökéletesre komponált, szuggesztív, tekintetet vonzó mandaláknak már a puszta megpillantása is pozitívan hat az emberi pszichére; az általa megtett belső utazás (hiszen a madala-szertartást gyakorló képzeletben tényleg belép a palotába és egyesül a benne trónoló istenséggel) pedig egy magasabb szellemi szintre emeli a tantrikus elmélyülést gyakorlót. A vizualizáció, koncentráció és meditáció által kiléphetünk a mindennapok stresszes, zakatoló, kusza és zajos közegéből, lecsendesítve és harmonikussá téve belső világunkat. Manapság az emberek nagy része sokkal többet figyel az őt körülvevő külvilágra, és sokkal kevesebbet mélyül el saját belső világában, mint kellene. A mandalák segítségével visszaállítható megbillent belső egyensúlyunk, újrateremthető az a teljesség-érzés, amit a 21. század elidegenedett, automatizált, globalizált és felszínes látszat-világában már-már elveszítettünk.
A hindu és a tibeti valláson kívül egyéb buddhista irányzatok (mint a japán singon és nicsiren) is alkalmaznak bizonyos, ábrázolásmódjukban a fentiektől kissé eltérő mandalákat, de a kozmikus kör középpontból kiáradó formája fogalmazódik meg a tibeti bön ősvallás mágikus köreiben, vagy a nyugati-keresztény kultúrkör olyan szimbólumaiban is, minta kelta kereszt, a rózsakereszt, az isteni lényünket tartalmazó belső szentély felé vezető utat jelképező labirintus: a dromenon, vagy a már említett rozetták. Ide sorolhatjuk a fehérmágiában használatos, tisztító és oltalmazó krétakört, az aztékok kőbe vésett naptárát, és még hosszasan folytathatnánk a sort. Saját lelki gyakorlatként pedig jómagam is rajzoltam, rajzolok alkalmanként tollrajz, vagy üvegmatrica mandalákat. A gyakorlás során a selejtes krumplik lassan szimmetrikus körökké fejlődtek, az absztrakt vonalak idővel ritmusra leltek. Maga az alkotó folyamat, az összpontosítás, a tökéletesség felé törekvés nyitottá teszi a szellemet, éberré a tudatot. És ahogyan Jung, úgy egyszer csak eljuthatunk mi is a végső következtetésig…
„Csak amikor a mandalák festéséhez hozzáláttam, akkor ébredtem rá, hogy minden út, amelyet megjártam és minden lépés, amelyet megtettem, erre az egy pontra, nevezetesen a középponthoz vezetett vissza. Egyre világosabbá vált előttem: a mandala a centrum. Ez a kifejeződése minden útnak. Út a középponthoz, az egyénné váláshoz.”
GHTL
Avalokitésvara mandala
